A tejelő tehenek takarmányozásában leggyakrabban használt ipari fehérjeforrások

Lehetőségek és korlátok

Ebben a cikkben a Magyarországon leggyakrabban előforduló és használatban lévő fehérjeforrásokat mutatom be. Vagyis nem foglalkozom olyan egzotikus, számunkra hozzáférhetetlen anyagokkal, mint pl. a jojoba, földimogyoró, quinoa stb. Így is elég nagy a választék, sokszor a bőség zavara fogja el a hétköznapi termelőket: melyiket is válasszam? Szinte nap mint nap fordulnak hozzám ilyen kérdésekkel: ”Ajánlottak nekem nagyon jó áron ezt meg azt, érdemes-e vele foglalkozni és hogyan kell etetni?” Sok esetben egyáltalán azt is tisztázni kell, hogy az ajánlott holmi valójában minek minősül: keményítő vagy fehérjehordozó-e? (lásd később a CGF)

A termelők részéről felmerülő folyamatos kutakodás és próbálkozás természetesen érthető, hiszen a takarmányozásban a legdrágább komponensek a fehérjeforrások, ezért minden kínálkozó lehetőséget megragadnak, hogy olcsóbbá tegyék a napi adagot. Addig nincs is gond, amíg megkérdeznek egy szakembert, aki pontos felvilágosítással szolgál az adott termék előnyeiről és bizony gyakran a hátrányairól is (a forgalmazók ezt nem teszik), viszont ha megfelelő információ híján, csak úgy találomra, saját szakállára kezd bele valaki ilyen holmik etetésébe, gyakran nem a kívánt eredmény fog születni. Sőt, rossz esetben komoly károkat is lehet vele okozni.

MIÉRT KELL FEHÉRJEHORDOZÓKAT ETETNÜNK?
A kérődzők esetében a bendőben zajló folyamatokat kell elsődlegesen szem előtt tartani. Itt különböző mikroorganizmusok tevékenykednek (”nem a tehenet etetjük, hanem a bendőmikrobákat”), ezek végzik az oda bekerülő takarmányok bontását, de ezzel egyidőben szintézis is történik: létrehozzák a saját bakteriális fehérjéjüket. Ezt különböző nitrogéntartalmú anyagokból tudják elvégezni (szerves és szervetlen is lehet), a folyamat limitáló aminosava a metionin (erről még lesz szó), és természetesen energia is kell hozzá, de ez egy külön történet. A képet még árnyalja az is, hogy a különböző N-tartalmú anyagoknak más és más a bendőben a lebomlási sebessége: vannak gyorsan, közepesen gyorsan és lassan lebomló fehérjék. A takarmányadagok összeállításakor ezekre messzemenőkig figyelni kell: hiába adunk a tehénnek sok lassan lebomló fehérjét (pl. szóját), ha hiányzik a gyors és közepes sebességű rész, a termelés nem fog nőni, sőt, feleslegesen terheljük vele az állatot, ami akár termeléscsökkenést is okozhat. Ugyanúgy az energia komponenseket is szinkronizálni kell: gyors fehérjéhez gyors energia stb.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a bekerülő fehérje takarmányok egy része nem is emésztődik meg a bendőben, hanem továbbhaladva a vékonybélből fog felszívódni, ez az ún. ”by-pass” vagy védett fehérje (UDP). Erre egyébként szükség is van, mivel a nagytermelésű tehenek fehérje szükségletét a mikrobiális fehérje nem fedezi teljesen, termeléstől függően csak mintegy 60-80%-ra elegendő, tehát mindenképpen kell védett fehérje kiegészítés is. Végső soron a vékonybélbe jut a bendőben létrejövő bakteriális fehérje is, és ezek összeadódva alkotják a metabolizálható fehérjét (nXP). (A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy a szakma megkülönböztet nitrogénfüggő és energiafüggő metabolizálható fehérjét is [MFN, MFE], de erre most nem kívánok kitérni – nagyon messzire mennénk.)

A bendőprotozoák sajátossága még az is, hogy nem csak szerves N-forrásból tudnak ”dolgozni”, hanem szervetlent is hasznosítanak, ezek az ún. NPN (Non-Protein Nitrogen) anyagok. Ezek közül a legismertebb a karbamid, és ez a tehén számára egyébként természetes anyagnak is tekinthető, hiszen a nyállal is folyamatosan  kerül a bendőbe. A karbamid kb. 47% nitrogént tartalmaz, így elvileg 1g karbamid 3g nyersfehérjével egyenértékű, de a gyakorlatban inkább az 1:2 aránnyal számolhatunk.

FEHÉRJE EMÉSZTÉS SZEMLÉLTETÉSE


GYAKORLATBAN ELŐFORDULÓ FEHÉRJE TAKARMÁNYOK
Célszerűen az elterjedtségük szerint részletezem őket, kezdve a legismertebbekkel (a végén táblázatban foglalom össze a számszerű adatokat).

Karbamid: előnye, hogy mivel szervetlen anyag, a legolcsóbb N-forrás a kérődzők számára, gyorsan rendelkezésre áll és teljes egészében hasznosítani tudják. Sajnos egyben ez a hátránya is: nagyon gyorsan megemeli a bendő ammóniaszintjét és ezáltal könnyű túladagolni. Maximális adagja 20g/100ttkg (tejelő teheneknél ez a gyakorlatban napi 130 g/állat). Mivel a takarmánygyártók a premixekbe keverve forgalmazzák, a túladagolás esélye gyakorlatilag nulla, és a TMR takarmányozással folyamatosan rendelkezésre áll az állatoknak, nem jut egyszerre nagy mennyiség a bendőbe. Fontos még, hogy a karbamid etetésekor feltétlenül kell gyorsan lebomló energiát is biztosítani (cukor, szénhidrátok).

Szójadara/extrahált: a leggyakoribb fehérjehordozó, köszönhetően annak, hogy magas a fehérje tartalma (és aminosav-garnitúrája → magas lizintartalom, kevés metionin → repce kiegészítés kell!), a szervesanyag és fehérje emészthetősége a legjobb (85-90%). Olajtartalma miatt energiahordozónak is jó, és mivel hőkezelésen esett át, a by-pass fehérje hányada sem elhanyagolható (35-40%), tehát magas termelésű teheneknél is jól használható. A fehérje lebomlása lassúnak mondható, tehát a napi adagban célszerű gyors fehérjékkel kombinálni. Különböző eljárásokkal (kémiai, fizikai) emelni lehet a védettségi hányadot akár 75%-ra is, ezáltal a beltartalom nem változik, csak a bendőbeni lebonthatósága csökken. Magas tejtermelésű állatoknak napi 0,5-1 kg mennyiségben kiegészítésként adják.

Szójabab/Full-fat szója: hazánkban egyre többen próbálkoznak meg helyben termeszteni a szójababot. Ezzel megpróbálják kiváltani a drága import szóját (nem beszélve az egyre aktuálisabb GMO-mentességről), több-kevesebb sikerrel. 
Sajnos a magyar éghajlat nem igazán kedvez a szójának, elég bizonytalan a hozama, a termésátlagok igencsak hullámzóak az adott év időjárásának megfelelően. Ennek ellenére egyre több hazai termelésű szójával lehet találkozni, tehát számolni kell vele. A nyers szójában található néhány olyan anyag, ami korlátozza a felhasználhatóságot. A tripszingátlókat sokan ismerik, ez főleg a monogasztrikus állatokat (baromfi, sertés) érinti érzékenyen, a kérődzőket nem zavarja. Ureáz tartalma viszont lényeges, mert ha a tehén takarmányában egyidejűleg karbamid is van, abból extra ammóniát szabadít fel, amivel a bendő mikroorganizmusok nem tudnak mit kezdeni, és mérgezést okozhat. Tehát nyers szójabab etetésekor kerülendő a karbamid-kiegészítés! Hőkezeléssel ezek a veszélyek tompíthatók, de oda kell figyelni, hogy megfelelően végezzék el azt. A nyers szójabab jól emészthető a tehenek számára, fehérjéje gyorsan rendelkezésre áll.

Napraforgó dara/extrahált: az egyik legelterjedtebb fehérjehordozó, előnye, hogy viszonylag olcsó, könnyen beszerezhető és jól illeszkedik a kérődzők takarmányozásába. Sajnos a piacon nagyon nagy minőségi szórással lehet találkozni: kezdve az elsőosztályú 38% fehérjetartalmú termékkel, bezárólag az extrém gyenge 27%-ossal. Emészthetőségét nagyban meghatározza a maghéj tartalom: minél több a héj, annál gyengébb az emészthetőség. Az összefoglaló táblázatban látszik, hogy a 35%-os standard beltartalomhoz is nagyon magas rosttartalom tartozik, ezáltal az emészthetősége a többi fehérjehordozó között az alsó kategóriába tartozik. (Mellékesen megjegyzem, hogy létezik ún. héjtalanított napraforgó is, ez tisztán csak a mag belsejét tartalmazza, kevés az emészthetetlen nyersrost, tehát nagyon jól emésztődik, csak éppen nem lehet minden bokorban megvásárolni.) Egyébként a N-lebomlása gyors, a bendőben hamar rendelkezésre áll. Előnye még a relatíve magas metionin tartalom, ami serkeni a bendőprotozoák fehérje szintézisét.

Napraforgó pogácsa/hidegen sajtolt: előnye a magas olajtartalom, bár az adag összeállításakor nagyon kell rá figyelni, nehogy túl magas legyen a TMR zsírtartalma (max 4-4,5%/kg sza.). Fehérjetartalma kevesebb, mint az extrahálté. Napi szinten 1-1,5 kg lehet az adagban.

Napraforgó mag: többen próbálkoznak „natúr” napraforgó mag etetésével, ha már egyszer megtermelik, ne kelljen pénzért fehérjét venni. Ezzel csak az a baj, hogy a natúr mag fehérjetartalma nagyon kevés, hiszen teli van olajjal (majdnem 50%!), így a fenti problémák hatványozottan lépnek fel. A maghéj miatt az emészthetősége is gyenge. Kiegészítésként működik, magas telítetlen-zsírsav tartalma előnyös a tej beltartalmára nézve. Én naponta 0,5 kg körül adagolnám a tejelőknek. 

Repcedara/extrahált: régebben kevésbé volt elterjedve, az erukasav-tartalom miatt korlátozott volt a felhasználhatósága, de az utóbbi években kifejlesztett ún. ’00’-ás repcének már nincsenek negatív hatásai, így egyre jobban terjed, több előnyös tulajdonsága okán. A beltartalma nem ingadozik olyan mértékben, mint a napraforgódarának (bár találkoztam már gyenge 31%-os anyaggal is, szemre ki lehetett szúrni, hogy nem az igazi). Továbbá jóval magasabb a szervesanyag emészthetősége (kevesebb héj), és magasabb az aminosav szintje. A fehérje lebomlási sebessége közepes, jól illeszkedik a gabonaalapú takarmányozáshoz. Napi adagban egész magas szinten etethető, akár 2-3 kg is. A szójához hasonlóan a repcét is védetté lehet tenni, és egyre többfelé használják is, nagytermelésű állatoknál emelve a by-pass hányadot, valamint igen jó metionin-kiegészítésül szolgál.

Repcepogácsa/hidegen sajtolt: hasonlóan a napraforgó pogácsához, itt is a magasabb olajtartalom jellemzi a terméket, ezért csak pontos számítások után érdemes az adagba tenni.

Sörtörköly: régóta ismert és használt ipari melléktermék, pozitív hatással van a tejtermelésre, a tehenek szívesen fogyasztják, és a hőkezelésnek köszönhetően magas az UDP-hányada. A szervesanyag lebonthatóságra többféle irodalmi adat létezik (55-75%). Ez főleg a hőkezelés milyenségétől függ, ami minden sörgyárnál más és más. Nagyon gazdag ADF-rostban is, ez pozitívan hat a kérődzésre. A nitrogén lebonthatósága közepes, ez is a hőkezeléssel függ össze: minél magasabb hőmérsékleten kezelték, annál gyengébb a N-emészthetősége. Lizinben gyenge, tehát mindenképpen kiegészítésre szorul. Hátránya, hogy nedves formában nehezen tárolható (nyáron 2-4 nap, télen 3-5 nap a maximum), és hajlamos a penészesedésre, ezáltal a mikotoxin-terhelés kockázata megnő. Ezt megakadályozandó újabban rendelkezésre áll az ún. „hurkába töltött” tárolási mód, viszont ennek plusz költségei vannak és helyigényes, ezért még kevesen alkalmazzák. Sajnos a beszerzés is gondokat okozhat, a sörgyárak időszakosan üzemelnek, így a sörtörköly is időnként „eltűnik” a piacról. Napi 5-6 kg az átlagos adagja, mennyiségét sokszor az is korlátozza, hogy ha nagy mennyiségű szenázst használunk a TMR-ben, nagyon sok lehet a nedves komponens, és kásás lesz a keverék.

Nedves CGF (40% sza.): sokan azt hiszik, hogy kukorica helyett etethető, mivel kukoricából állítják elő. Bioetanol gyártási melléktermék, a kukoricából kivonják a keményítő hányadot, a visszamaradó fehérjében és rostban gazdag rész jó takarmányozási anyag kérődzők részére. A rosttartalom alkalmas a bendőacidózis elkerülésére, a fehérje egy része a hőkezelés miatt védetté vált, tehát kiegészítésként funkcionál. Fehérjetartalma, aminosav garnitúrája gyenge, a szervesanyag emészthetősége közepes. Ennek ellenére sokan etetik, napi 4-5 kg mennyiségben van tejtermelést növelő hatása. Itt is figyelni kell az egyéb nedves komponensekre, nehogy sok legyen a víztartalom a keverékben.

Malátacsíra: ez is szeszipari melléktermék, 25-28% nyersfehérje tartalommal, és mivel ez is hőkezelt, védett fehérjeként funkcionál. Szervesanyag és nitrogén lebonthatósága elég gyenge, viszont magas az NDF-rost tartalma, ami jótékonyan hat a bendőműködésre és a tejzsír tartalomra.

DDGS: gabonaszesz (eredetileg angolszász területeken a whisky készítése során létrejövő) melléktermék. Hasonlóan a CGF-hez itt is a keményítő eltávolítása után visszamaradó termék a takarmányozási anyag. Viszonylag magas fehérjetartalom jellemzi, melynek egy része a hőkezeléssel védetté vált. Az aminosav garnitúra (és annak emészthetősége) változó attól függően, hogy milyen gabonából készült (búza, rozs, árpa, tritikálé), így elég tág specifikációval rendelkező termékről van szó. Szállítmányonként változhat a beltartalom, így a receptúrákat folyamatosan aktualizálni szükséges (ha kap a vevő pontos beltartalmat). Mivel hőkezelésen megy át, ez is lassabban lebomló fehérjeforrás.

Kukorica glutén: keményítő gyártási melléktermék, mely nagyon magas fehérjetartalommal rendelkezik (70%), melynek mintegy 50%-a UDP, de lizinben szegény, metioninban gazdagabb, vagyis csak szójakiegészítéssel lehet jó eredményt elérni. Emészthetősége a szójáéhoz hasonló, vagyis magas. Gyakorlati használatát korlátozza a magas ára. A jelenlegi szójaárakkal (100-110 Ft/q) nem versenyképes.

ISMERT, DE MANAPSÁG MÁR KEVÉSBÉ ALKALMAZOTT TAKARMÁNYNÖVÉNYEK
Borsó
: az egyik legrégebben ismert fehérjetakarmány, de az utóbbi időkben az intenzív tejtermelés előtérbe kerülésével feledésbe merült, inkább csak kisgazdaságokban, kevésbé intenzív termelési körülmények között lehet találkozni vele. Előnye, hogy nálunk is elég biztonságosan megtermelhető, viszonylag olcsón előállítható. A szójához képest feleannyi fehérjével rendelkezik, ami viszont gyorsan lebomlik, emellett lassan lebomló keményítő tartalma érdekes lehet a bendőacidózis kivédésében. Önmagában nem ad elegendő fehérjét, de kiegészítésként pozitív hatású lehet.

Lóbab: szintén régi takarmánynövény, hasonlóan a borsóhoz, jelenleg nem sok szerepe van a takarmányozásban. Fehérjetartalma, keményítője is hasonló hozzá, jól emészthető fehérjeforrás.

Csillagfürt: a mag fehérjetartalma 34-36% körül van. Ezen kívül még olajat is tartalmaz, a fehérje biológiai értéke pedig hasonló a szójáéhoz. Ezért a szójánál olcsóbban és biztonságosabban termeszthető fehérvirágú édes csillagfürt termesztésnek nagy jelentősége lehet a nagy biológiai értékű fehérjetakarmányok előállításában is.

Egy táblázatban összefoglaltam a számszerű tényeket a könnyebb összehasonlíthatóság kedvéért.

FEHÉRJEHORDOZÓK ÖSSZEHASONLÍTÁSA*

*Forrás: feedipedia.org
 

ÖSSZEFOGLALÁS, KÖVETKEZTETÉS
A fenti táblázatból az tűnik ki, hogy a bőség zavarával küzd az átlagos vásárló. Mélyebben tanulmányozva az adatokat azért szűkül a keret, mert minden telepen más és más a saját takarmánybázis és a (kívánt) termelési szint, és mindenhol ahhoz kell igazítani a kiegészítésként vásárolt anyagokat. Főleg a termelési elvárások azok, amik nagyban korlátozzák a használandó anyagokat. Ha alapul vesszük azt, hogy egy nagytejes tehén napi fehérjeszükséglete 4200-4500 gramm, és ebből legalább 2500 grammot a tejelőtáppal kell biztosítani, így egy 25-30% fehérjét tartalmazó komponensből 8-10 kg-ot kellene megetetni, ami lássuk be, képtelenség. A termelési szintek egyre nőnek, viszont a napi abrakmennyiség nem emelhető már 12-14 kg fölé, tehát egyre koncentráltabb tejelőtápokat kell előállítanunk. Ebből következik, hogy a magas termelés eléréséhez mindenképpen a magasabb fehérjetartalmú termékekkel kell dolgoznunk, elsődlegesen a szója, a repce és a napraforgó jön szóba.

Valószínűleg lesz még szerepe a gluténnek is, megfelelő aminosav-kiegészítéssel. A fehérjetartalom mellett nagyon fontos adat az emészthetőség kérdése, mert hiába van jó fehérjetartalma egy alapanyagnak, ha nem hozzáférhető a bendő számára. Erre a legjobb példa a napraforgódara: specifikációja szerint lehet akár 36-38% nyersfehérjéje is, az emészthetősége viszont csak 60% körüli, szemben a szója 80%-ával. A táblázatból kitűnik, hogy minél magasabb a rosttartalma egy komponensnek, annál gyengébb az emészthetősége. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne foglalkozzunk a napraforgóval, mert nagyon jó metionin-kiegészítés és gyorsan rendelkezésre áll a bendőben, tehát van helye az adagban, de ezt mindenképpen szakemberekkel kell elvégeztetni, akik rendelkeznek a megfelelő szakmai információkkal és számítógépes programmal, hogy beillesszék az adott rendszerbe. Az optimális tejelőadagban többféle fehérjeforrással kell dolgoznunk, hogy a bendő mikrobák folyamatos N-ellátottsága biztosítva legyen. Én a magam részéről azt tartom jónak, ha a receptúrában van karbamid, napraforgó, repcedara, szójadara és valamilyen UDP-forrás is (védett repce vagy szója).

A Sano kidolgozott egy ehhez hasonló komplex fehérjehordozót, mely egy termékben tartalmazza a gyorsan, közepesen gyorsan és lassan lebomló fehérjéket, és emellett még cukrot is tartalmaz. Ez a termék a Protamilk Sync®, és összetételénél fogva nagyon jól illeszkedik a magyar takarmánybázisokhoz.

A termelőknek mindenképpen azt javaslom, ha komponensváltáson vagy vásárláson gondolkoznak feltétlenül kérjék ki Sano szaktanácsadójuk véleményét, vele számoltassák ki a napi adagokat, hogy az elvárt eredményhez jussanak.

Wellmann Péter
szaktanácsadó

Az Ön közvetlen kapcsolata hozzánk

Sano Modern Takarmányozás Kft.
Csorba Zsolt
+36 34 556 - 700
+36 34 556 - 710
Külterület 069/6. hrsz.
Csém
2949
Magyarország

További tartalom

niojio

Egészséges, hatékony és innovációs erővel teli – ezek a jelszavak jellemzik termékeinket.A Sano termékei garantálják vevőinknek a nagy teljesítményű, kiváló minőségű, gazdag beltartalmi értékű, egyedi takarmányozási koncepciókba ágyazott

Minden állat különböző élet- és teljesítményszakaszon esik át. Az egyes szakaszokban felmerülő igények kielégítésének szintjétől függ további siker az állatok egészségének és teljesítőképességének tekintetében. Így a borjú- és növendéknevelés pl

Az egyedülálló Sano tanácsadási koncepció egyesíti a mezőgazdálkodók, a takarmányozási tanácsadók és az állattakarmányozás terén járatos Sano-állatorvosok tapasztalatait, szaktudását. Célunk, hogy hosszú távon optimalizáljuk az állatok egészségét